Mi pontosan az idő? Megfogható dolog, vagy oly sok szubjektív ponthoz képest állandóságot mutat? A mindennapi élet szerint az események látszólagos folyamatának sorrendjének befolyásolására, meghatározására szolgál. De mit szólnál, ha azt mondanám, ha az idő valóban szubjektív, sőt esetenként magát az időutazást sem zárja ki? Engedd meg, hogy egy olyan világ, eseménysorozat részeseivé tegyelek, amelyről csak álmaidban gondolkodtál el részletesen, amelyről a józan ész törvényei alapján gondolkodni sem mersz igazán. Pedig mindannyiunkban ott él a tudásvágy, a kíváncsiság, hogy alaposan, sőt részletesen megismerjük az időnek nevezett dimenzió folyamát, melyet sokan egy folyóhoz hasonlítanak, mely egy irányba halad szüntelen, s megváltoztathatatlan létének lényege szüntelenül tör egy irányba. De szerény személyem látta az idő valós létét, mely inkább fest egy óceán arculatához; egy kiszámíthatatlan, vad, sőt vágyakozó lélek megtestesítőjeként is leírhatnám, mely vár meghódítójára, megértőjére, ki kézbe veszi irányítását, s betöri, mint a vad síkságok lovát szokás.

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjünk mindent szép sorjában. A Biblia szerint az idő és tér kettőse egy konkrét pontból ered; s hitem, sőt egyenesen tudásom szerint is egy konkrét pontból fakad mindaz, amit a mai ember a világ folyamán a tudásába fogadott, mint ahogy mindaz, mit egyelőre nem képes ép ésszel felfogni, de már próbál a saját tudásának bővítésére felhasználni. Ezen tudásomat szeretném az emberiség szolgálatába állítani; hiszen mint damfír, melyet egyes kultúrák inkább a vámpír kategóriába sorolnak, ezen tudás, sőt más tudás birtokosaiként, már régóta saját tudásként könyvelnek el. De hogyan is kezdődött az egész? Mint előbb, most is a Bibliából indulnék ki. A keresztények Szentírása szerint az Úr hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon megpihent. Sok esetben valósnak tűnik, viszont mi a helyzet a hatodik nap eseményeivel, mikor az embert teremtette? Itt kezdődnek a bonyodalmak, hiszen a Biblia szerint Isten ezen a napon az Ember megteremtését végezte el.

Kezdetben, a nagy sötétség korában a világ nagy vallásai szerint semmi nem létezett; a keresztények legszentebb írása alapján ekkor csak Isten létezett. Nos, valóban volt ekkor is egyetlen erő, egyetlen hatalom, mely téren és időn kívül, öröktől fogva létezik. Ő a Nagy Sárkány, a Teremtő, ki a természetfeletti lények, így a mi teremtőnk, damfíroké is. A legenda szerint a mindenség egy álomból való ébredésének eredménye; hatalmas gondolatainak áradata nem hagyta nyugodni, s bosszúságos ébredésének eredményeként lett fényesség, keletkezett a mindenség, a hely, ahol mindannyian élünk. Látva, hogy minő teremtésre képes, elgondolkodott mindenhatóságán; felismervén, mire képes, elkezdte részletesen kigondolni, hogyan tovább. Minden egyes intése újabb és újabb teremtménye születéséhez vezetett.
Egy idő után már csak egy tényezőt hiányolt. Létrejött már az élet, hiszen a növények és állatok rég benépesítették a Földet. Ugyanakkor hiányzott még a lény, ki félni fogja a Nagy Sárkányt, aki isteníti, s szolgálja, ha megfelelően érzékelteti vele erejét. Így alkotta meg világunk legértelmesebb lényét: az embert, ki gondolkodni képes, szabad akarata és gondolkodása ugyan bizonyos szintig korlátolt (hiszen magát a Teremtőt nem ismerheti meg teljes valójában), s tudásához képest még így is túl kegyetlen, a célnak mégis nagyjából megfelelt; követte, amit hite jónak tartott. Ugyanakkor a Teremtő finomítani akart legjobb teremtményén; bizonyos egyedeket maga mellé fogadott, felruházta őket örök élettel és a tudás leghatalmasabb fokával. Segédjeivé fogadta őket, belőlük vált az első pár természetfeletti, az első pár damfír: Perseus és Calypso.

Ugyanakkor a Nagy Sárkány nem akarta, hogy bárki oly könnyen megszerezhesse tőlük a mindentudás kiváltságát, így tovább növelte hatalmukat, birtokot adott nekik. Perseus kezébe került a mindenség ismeretét keresők hazája, Agarthi, mely egy hegyekkel körülölelt, elzárt, nyugodt hely; az ide esetlegesen eljutók minden kérdésükre választ kaptak, cserébe, ha sosem hagyják el a helyet. A mai kor elméje már nem is hisz igazán létezésében. Calypso kapta a görög-római kultúrában is megjelenő Elysium földjét. Egyértelműen ezen antik kultúrák jártak legközelebb az igazsághoz, s mégis oly távol álltak tőle. Ugyan jól kikövetkeztették, hogy Elysium síkságain béke honol, s az itt élőknek kijár minden jóból, mégis rosszul ítélték meg, hogy ki juthat ide. Hitük szerint bárki kiérdemelheti az itteni létet, ki a harcmezőn életét adta a hazáért, azonban itt a bökkenő. Valójában azok kerülhetnek ide feltétel nélkül, akik életükben még az összeütközések időszakaiban is törekedtek a békére, kiknek nem állt szándékában életet ontani, s kik mindig is törekedtek a jóra.

És természetesen itt az ember: a lény, amely teljes mértékben megváltoztatta világot, s a róla alkotott képet. A lény, melynek tudása ugyan korlátolt, kíváncsisága mégis végtelen; minden érdekli, de oly kevés dolog felfogására képes, legalább is egyelőre. Hitvilága érdekes hibridet alkot: hisz a túlvilági erőben, istenek formájában, esetenként a konkrét természetfeletti jelenlétét is elfogadja, sőt, megerősíti. Erre például szolgálhatnak az észlelések, melyek az egyszerű emberi logika szintjével megmagyarázhatatlanok.

Ez nem véletlen; a természetfeletti képességgel rendelkező lények a kezdetektől fogva próbálnak elkülönülni az egyszerűbbnek nevezhető életformáktól. Le kell szögeznem, ugyan ez nem véletlen, mégis logikus magyarázat adódik erre a kérdésre. Gondoljunk csak bele: mi történnek, ha egy ’egyszerű’ halandó találkozna egy természetfelettivel, példának okáért egy damfírral? Vajon mit kérne tőle elsők között? Nos, ha az örök, vagy meghosszabbított élet a tippek között van, nagyon is jó a tipp. Egy természetfeletti lény viszont nem segíthet ilyen téren, bármennyire is szeretne segíteni.

Ejtsünk még pár szót egy olyan értelemes lényről, mely napjainkban egyrészről túl sok figyelmet kap; a szociális média és a modern, kortárs politika terén mindenképpen, származási téren, gondolatok és érzelemek terén viszont annál kevesebb figyelemben részesül. Valóban, az „egyszerű” emberről volna szó. Valójában az egyszerű ember sem egyszerű, sokkal összetettebb, sokkal komplexebb, mint azt bárki feltételezné. Nézzük előbb érzelmi szinten; ezt tekintve az „egyszerű” ember egészen egyértelműen van olyan szinten, mint a természetfeletti és az ezen kategóriába tartozó humanoid, sőt egyenesen emberszerű, még azon is túl, az emberi fajhoz sorolható egyedek, nevezetesen a damfírok, vámpírok és társaik. Ugyanakkor értelem, tudás terén az előbb említett teremtmények után következhetnek, hiszen józan ésszel nem képesek felfogni (vagy legalább is meglehetősen kevesen képesek) felfogni azt a szintű tudást, természetfeletti értelmet, melyet a sors az adott szinteknek kirendelt. Nem célom elítélni egyik szintet sem, ugyanúgy értékesnek tartok minden egyes élő személyt; valamint nem célom egyfajta „kasztrendszerbe” sorolni senkit sem, ezt a feladatot más ideológiák, más vallások, más felfogások már évtizedekkel, évszázadokkal, sőt, évtizedekkel előttem megtették.

Személy szerint egyszerűen saját elgondolásomat, saját elképzelésemet, sőt, egyenesen saját emlékeimet, érzéseimet és életemet szándékozom az olvasó elé tárni. Hiszen ez is egyfajta világnézet, nem? Az olvasó teljes joggal gondolkodhat el azon, hogy egy huszonéves szerző, gondolkodó ugyan miért akarná a világ elé tárni gondolatait, elméleteit, ugyanakkor személy szerint buzdítok mindenkit arra, hogy nyugodtan mondja ki, ossza meg, mi szívében, lelkében, elmélyében gyökeret vert, megfogant, hisz egyrészt világunk a gondolatok továbbgondolása folyamán érhet el újabb fejlettségi szintet, valamint, amit személy talán személy szerint még lényegesebbnek tartok: érzelmeink terén ezáltal még inkább nyitottakká válhatunk.

Nem mintha elítélném az egyszerű halandók lényegességét a történet szempontjából sőt, ki merném jelenetei, hogy az úgymond ’egyszerű halandók’ legalább olyan lényegesek az események megértése céljából, mint a természetfeletti képességgel rendelkező lények. Hiszen mely ’egyszerű ember’ ne ábrándozna a természeti erőket meghazudtoló erőről, különleges képességről? Erről azonban csak később; előbb egyrészt belekezdenék történetük folyásába, valamint tovább részletezném a természetfelettivel való viszonyomat.

Nem szándékozom alábecsülni az ’egyszerű’ jelzővel ellátott embereket, hiszen sokszor ők azok, akik a legkegyetlenebb, legnagyobb erővel, elszántsággal rendelkeznek, talán a tudásukat illető hátrányból fakadóan. Ugyanakkor a témakör még számtalan kérdést vet fel. Mi vezetne egy embert harcra a természetfelettivel szemben? Egyáltalán mennyire érzékelhető az „egyszerű” halandó ember és a természetfeletti között tátongó űr? Mit érdemes még tudni a természetfeletti ’természetéről’, szokásairól, valamint nem elhanyagolható kérdésként, milyen feltételezései, meglátásai lehetnek egy természetfelettinek az ’egyszerűnek’ nevezett emberről? Ezekre és ezen hasonló kérdésekre is választ kívánok adni történetem elmesélésében, melyet az alábbiakban kívánok közölni, letisztázni. Hisz oly sok a kérdés, mely a történet előrehaladtával legalább olyan szinten csökkenhet majd, mint hogy bizonyára nőni is fog. Azonban úgy vélem, ideje belekezdeni, hisz messze a vége, és benned, kedves olvasó bizonyára ég már a kíváncsiság, mint hogy talán már újabb kérdések egész lavinája érlelődik.